Elõadásom bevezetõjében a kommunikációs szituáció néhány általános jellemzõjérõl beszélnék. Mégpedig olyan jellemzõkrõl, melyeket "megérint" (irritál, átformál) a mobiltelefon mint médium megjelenésének ténye. Magyarán: ahol átgondolásra szorulnak a kommunikációs szituáció értelmezésére kialakult konvencióink. Megszokottságaink zavarai éppen a mobiltelefon lényegi jellemzõjébõl fakadnak, abból, hogy az nem térhez, hanem személyhez kapcsolt. Elõadásom további, terjedelmesebb részében elõször a politikai kommunikáció néhány megkülönböztetõ jegyét mutatom be, majd azon jelenségekre koncentrálok, amelyek a mobiltelefon mint új médium megjelenésével tûntek fel a politikai kommunikáció érintõ tapasztalatvilágunkban.

A kommunikatív szituáció, kis leegyszerûsítéssel, alapvetõen kétféle lehet:

A kommunikációban résztvevõ személyek jelen vannak (interakció).
A résztvevõk nincsenek jelen, hanem valamilyen ember alkotta közeg (médium) közvetítésével kommunikálnak. (Az "ember alkotta médium" kitétel csupán azért fontos, mert szigorúan vetten a jelenléttel jellemezhetõ kommunikációs helyzetben is van közvetítõ médium, a hangrezgést továbbító levegõ, ám ezt vizsgálódásunk szempontjából kizárhatjuk a médium itt használt fogalmából.)
Mivel az elhatárolás a jelenlét fogalma mentén történt, szükségesnek látszik e fogalom jelentését kissé pontosabban megvilágítani. További indok a jelenlét jelentéstartományának átvilágítása mellett, hogy - s ezzel máris jelezni kívánom a mobil mint új médium tapasztalásának következményét - a mobiltelefon éppen a jelenlét értelemadásával kapcsolatos konvenciókat zavarta meg.

Mikor beszélhetünk tehát arról, hogy a kommunikációs partnerek jelen vannak? Elõször is arra gondolhatunk, hogy a kommunikáló személyek a maguk testi mivoltukban ott vannak, ahol a kommunikatív szituáció zajlik. Röviden: térbeli együttlétet jelez.
Ezt a helyzetet az írásbeliség elterjedése megváltoztatta; eredményeként - meghatározott szöveg által - adott kommunikációban jelen lehetett a térben és idõben máshol lévõ. Igaz - s ezt fontos -, csak mint a dialógust minimálisan teljesítõ partner.1

A változás következõ szakasza a szóbeli kommunikációt a jelenidejûségben közvetítõ médiumok megjelenése (rádió, tv, telefon). Valójában ezek formálták át igazán a jelenlét hagyományos jelentését, mivel ekkortól a kommunikációs partnereket nem a térbeli, hanem az idõbeli együttlét kapcsolta össze.

Ekkortól vált ketté a jelenlét jelentéstartománya. Jelenthette ugyanis a dialógus minimumaként megvalósuló egyidejûséget (pl. rádió, tévé) a megszólalásban, és a dialógus maximumát elérõ egyidejûséget (pl. telefon). Az egyidejûséggel jellemzett második fázisban a jelenlét alapján történõ kommunikáció alapvetõen a szóbeliséghez kötõdött. Alapvetõen, de nem kizárólagosan, hiszen a jelenlét fogalmába bele kell értenünk a dialógus maximumát teljesítõ írásbeli kommunikációt is (pl. SMS-en, vagy interneten keresztüli írásos csevegést). Ám az írásbeliségnek ezen formái - a pillanathoz, az azonnali reakcióhoz kötöttségük miatt - a szóbeliség karaktervonásaival is jellemezhetõk.

A térben távollévõ tehát ott lehet az interakcióban. De mit tud arról a térrõl, ahol a kommunikációs partner(ek) van (nak)? Erre a vezetékes telefonok világában megfelelõ eligazítást adott, hogy a kommunikáló felek tudták: privát vagy munkahelyi telefonszámot hívtak. A személyhez kötõdõ mobiltelefon viszont nem adja meg ezt az eligazítást, hiszen akit hívtunk, akárhol lehet. A mobiltelefonnal rendelkezõ persze kísérletet tehet a privátélet és a nyilvános tevékenység elválasztására. Amikor a mobiltelefonok még csak alapszolgáltatást tudtak biztosítani, megtehette, hogy két készüléket szerzett be és partnereinek - a kapcsolatok minõsége alapján - az egyik vagy a másik számot adta meg. A napjainkban használatos készülékekben viszont a megadott hívócsoporthoz meghatározott, speciális csengõhang rendelhetõ, így nincs szükség dupla mobiltelefonra. A csöngetés hangjából már következtethetünk a hívás jellegére (hivatali vagy személyes). De a hívó szemszögébõl ennek a kettõségnek nincs különösebb jelentõsége, mivel - legyen szó két telefonról, vagy többfunkciós egyetlen készülékrõl - nem tudja, hogy a hívott éppen hol, milyen körülmények között van. A beszélgetés kezdete éppen ezért gyakorta közös értelmezést kíván magáról a beszédhelyzetrõl. Ezt a gondolatmenetet összegezve azt mondhatjuk, hogy a mobiltelefon a hívó szemszögébõl a hagyományos telefonszámokhoz kötõdõ privát/nyilvános megkülönböztetésre támaszkodó orientáció megszokottságát irritálja.

Ehhez kapcsolható egy további jelenség, ami a hívott fél perspektívájában értelmezhetõ. A hagyományos telefon kommunikációink lehetséges tereibõl kettõt metszett ki: a lakást (a privátélet színtere) és az irodát (a munkatevékenység, vagy annak szervezésének központja). Ha valakivel közös térben kommunikáltunk, tudtuk, hogy a lehetséges kommunikációs terek közül csak az említett kettõ esetében számíthatunk az éppen folyó kommunikáció külsõ (telefon általi) megzavarására. S e zavarok minimalizálására kialakultak különbözõ technikák, viselkedésbeli konvenciók. A mobiltelefon elterjedése viszont felerõsíti annak valószínûségét, hogy az adott interakciót kívülrõl megzavarják. Szinte bárhol számíthatunk arra, hogy vagy nálunk vagy a beszélgetõ partnerünk zsebében megszólal egy telefon. S ez persze az adott interakcióban lévõk mindegyikét, azt is, akit éppen hívnak, zavarhatja. A mobiltelefonálás jelenlegi költségei határozottan gyengítik egy olyan viselkedésbeli konvenció kialakulását, ami nagyon egyszerûen azt jelenti, hogy ha valakivel beszélgetésben vagyok, kikapcsolom a mobiltelefont. Amit nyerek az udvariasság terén, az anyagilag megterhel, ugyanis nekem kell visszahívni azokat, akik velem akartak beszélni.

Kissé talán fellengzõs fogalmat használva a rögzített és a mobil telefon különbözõsége a kommunikatív szituációban úgy ragadható meg, hogy amíg az elõbbi a helyet szentelte meg a távkapcsolattal, az utóbbi a személyt. Jegyezzük meg ugyanakkor, hogy a korábbi évtizedekben, fõként ahol a vezetékes telefonhoz való hozzáférést a szûkösség jellemezte, a helyre és a helyet birtokló személyre persze egyaránt vonatkozott a "megszenteltség" állapota, s az ebbõl fakadó tekintély.

A következõkben a politikai kommunikáció néhány fontosabb sajátosságát szeretném röviden jelezni.2 Az életünket átfonó többrétegû kommunikációs hálózatban azt nevezzük politikai kommunikációnak, ami a hatalom megtartására vagy megszerzésére irányul. Nem önmagában vetten a politika mint téma avat valamit politikai kommunikációvá (ne feledjük, van politikatudomány is), hanem elvileg bármilyen téma instrumentalizálása a hatalom megtartása illetve megszerzése szemszögébõl. Hatalom persze nemcsak a politika terén értelmezhetõ, gondoljunk akár a gazdasági versengés eredményeként létrejött monopolhelyzetre, vagy éppen az intim világban megvalósuló alá- és fölérendeltségekre. A politikai hatalmat az különbözteti meg a társadalmi élet más területén mûködõ hatalomtól, hogy a politikai hatalom a legálisan használható fizikai erõszakra, illetve a használat lehetõségével történõ fenyegetésre támaszkodhat. A politikai jellegû kommunikációk másik jellemzõje: egy adott közösségre kötelezõ döntésekben, illetve az erre való reflexióban fejezõdik ki. A mindenkori kormányzat abban a helyzetben van, hogy cselekvéseit egymáshoz kapcsolva döntéseket hozzon. A mindenkori ellenzék pedig ezt a tevékenységet kritikailag megfigyeli, értékeli, esetleg akadályozza, röviden: reflektál a döntésekre. Mindkét oldal együtt jellemzi a politikát. Ami persze feltételezi, hogy önmagában vetten jogilag és morálisan neutrális a két pozíció.

A politikai kommunikáció tobzódik az értékekben. Szabadság, egyenlõség, a környezet védelme, jólét, gondoskodás, nemzeti identitás, európaiság, az információs társadalom megvalósítása (a sor folyatható) - gyakran felhangzó hívószó. Hogy ezek az értékek esetrõl esetre konfliktusban állnak egymással - errõl kevés szó esik. Értékekre hivatkozva meggyõzõen lehet kommunikálni, ám az érték nem különösképp hatóképes döntési eszköz a politikában. Mivel mindenféle politikai program a követõk hatékony megszólítása érdekében értékcentrikus, egyik oldalt sem foglalkoztatja különösképp az ígért értékmegvalósítás diszharmóniája. Ez az oka annak, hogy a demokratikus politikai rendszer alapjellemzõje a kommunikációk "túllicitálása", ha úgy tetszik a politika alapszavainak inflációja.

A politika, legalábbis a modern társadalom demokratikus politikai rendszerében, egyszerre mutat fel szimmetrikus és aszimmetrikus vonásokat. Szimmetria alatt a következõket értve:

1. Környezeti kapcsolat vonatkozásában:
a politika a fent említett sajátos jellemzõi ellenére nem kitüntetett része a társadalomnak, mindegyik részrendszer (politika, gazdaság, jog, tudomány, oktatás, egészségügy stb.) egyaránt fontos, noha különbözõ funkciót teljesít.

2. Belsõ jellemzõk tekintetében:
2.1. A döntések kötelezõ jellege kiterjed a döntéshozóra is.
2.2. A kormányzat és az ellenzék hatalomra vonatkoztatott kommunikációi együtt konstituálják a politikát.
2.3. E két pozíció (kormányzat/ellenzék) csak funkcionálisan elkülönített, azaz biztosított a két oldalt gyakorlatilag megvalósító csoportok cseréje.
Az aszimmetria pedig a politika belsõ hierarchikus tagolódásában jelenik meg, mégpedig alapvetõen szervezetekhez kötõdõen. Akár a közhivatalokra gondolunk (parlament, kormányzati szervek, önkormányzatok), akár a politikai pártok, mozgalmak szervezeteire (pl. választmányok, elnökségek, frakciók stb.), mindkét területen a hierarchikus szervezeti forma figyelhetõ meg. A szervezetek hierarchikus felépítettsége (struktúrája) a káosz fenyegetésétõl védi a szervezetet, s hozzájárul a szervezet stabilitásához. A hierarchikus struktúra kanalizálja a kommunikációk áramlását azáltal, hogy biztosítja:
a kívülrõl érkezõ "kommunikációs ajánlatok" a megfelelõ helyen csatlakozzanak a belsõ kommunikációkhoz;
a szervezeten belüli kommunikációk optimalizációját.

Gondoljunk csak arra, hogy a kommunikációs ajánlatok tipikus szûrõje, a titkárnõ, aki a hierarchiára tekintettel udvariasan vagy kevésbé udvariasan fogadja/elutasítja a kommunikációt, ebbõl a kommunikációs formából kiesik. A hagyományos telefonnal egy szervezet tisztségviselõjét (meghatározott szerepben lévõt) hívhatom, a mobil pedig a személyhez kapcsol. A politikai kommunikációk terén a mobiltelefon tehát, mint a szervezeti hierarchiát irritáló elem, némi decentráltságot eredményez, vagy legalábbis annak érzetét kelti.

Ám ezzel nem merítettük ki a transzformációkat. A szóbeliség súlyának növekedése megkívánja a bizalom biztonságát. A politikai kommunikáció írásos formája kevésbé bizalomra utalt, hiszen az írott szöveg tartalma visszakereshetõ, a kommunikáció idõpontja (az iktatás révén) egyértelmûen meghatározható. A kommunikáció témáját, idejét, esetleg helyét érintõ, bármely fél által felvetett vitatás szûk határok között marad. Ezzel szemben a szóbeli kommunikáció megnyitja a visszamenõleges vitathatóság terét, és éppen ezért feltételezi a kommunikatív szituáció résztvevõinél az egymás irányában meglévõ bizalmat. Ami viszont, egy a politikában központi fogalmat illesztve a láncolatba, kihat a hatalomra. A politikai hatalom nem elsõsorban bizalomfüggõ, hanem - miként a korábbiakban említettem - a közösségre vonatkozó döntésnek legális fizikai erõszakkal való kikényszeríthetõségének lehetõsége. Egyik oldalon a bizalomnövekedést tételezzük, s a szóbeliség ezzel jár, másik oldalon viszont a hatalomnak, no nem feltétlenül alkalmazása, hanem csak az alkalmazás lehetõségének jelzése, éppen hogy a bizalom jelentõségét csökkenti. A hatalomban részesülõ személy a mobiltelefon által hozzáférhetõbb, már önmagában ez is növeli a kommunikációs ajánlattal jelentkezõben a bizalomérzetet. Kérdés, hogy a bizalommal átszõtt kommunikatív szituációban megjelenhet-e a hatalom? Persze megjelenhet, de ennek ára: a bizalom lerombolása.

Csak közbevetve jegyzem meg, hogy a mobiltelefon mint a kommunikációban igénybevett eszköz lehetõséget nyújt a rövidtávú archiválásra is, azaz dokumentálásra használható eszköz. Erre nemrégiben hallhattunk jó példát egy politikustól a televízióban. Az egyik parlamenti frakcióban vita folyt a frakciógyûlés összehívásának "megfelelõ módjáról" (e kifejezéssel csupán azt jelzem, hogy nem feltétlenül törvényességi kérdésrõl, hanem a politika íratlan játékszabályainak betartásáról volt szó). A vita egyik résztvevõje arra hivatkozott, hogy mobilja tárolta a frakciógyûlésre hívó SMS-t (szöveget, dátumot) és ez egyértelmûen bizonyítja, hogy késve kapta a meghívást, feltehetõen abból a célból, hogy ne vehessen részt az ülésen. Ez az eset árnyalja a mobiltelefonhoz kötött bizalomnövekedés szükségességét. Mivel azt mutatja, hogy ez az eszköz nemcsak a bizalomnövekedésben konstitutív, hanem amikor hirtelen elenyészik a bizalom, akkor is használható, mint a kommunikatív szituációt dokumentáló apparátus.3

A modern társadalomban a politika világa komplexebb mint az újkor elõtti korszakok politikája. Ez a komplexitás elsõsorban a poláris szerkezet (kormány-ellenzék) intézményesültségébõl következik. Ez a szerkezet - és az ehhez kapcsolódó tagolt nyilvánosság - azt biztosítja, hogy több kérdés, probléma tartható napirenden, mint ami a kormányzati döntések szempontjából indokolt. Éppen ez teszi gyakorlati lehetõséggé a pozíciócserét, és az azt megalapozó versengést. Ebben a komplex helyzetben a politika fokozottan szakértõi tanácsadásra szorul. Újabb pont, ahol a mobiltelefon szintén változást hoz a kommunikatív szituációban. A politikai szakértõi tanácsadás egy évtizeddel ezelõtt még alapvetõen az írásbeliséghez, és emellett az elõre megtervezett szóbeli találkozók lebonyolításához kötõdött. A politikus és a tanácsadó közötti jelenlegi "mobil kapcsolat" viszont megteremtette annak lehetõségét, hogy a hirtelen felmerült, ad hoc kérdések kapcsán is együttmûködhessenek. A szakértõt - természetesen szimbolikusan értve - nem kell bezárni egy szobába, ahol ott a telefon, vagy ahová a tárgyalás szünetében átsétálhat a politikus. Publicisztikai fordulattal élve: a politikus tanácsadója mobil (szabad) a saját életének megszervezésében, ha zsebében lapul a mobiltelefon. Ebben a megváltozott helyzetben a szakértõ tanácsadó munkája már nem merül ki a politikai stratégia formálásában, bevonódik a napi kérdések eldöntésébe is. Ennek hatása a demokratikus politika világára inkább negatív. Mégpedig azért negatív, mert a szakértõ tanácsadó mindig egy külsõ (azaz nem politikai) racionalitás-szempontot hoz a képbe. Amíg csak stratégiai kérdésekrõl van szó, addig ez nem torzítja a politikát, mert a politikai testületeknek az érdekkiegyensúlyozásból fakadó nehézkessége, szervezeti tagoltsága, a stratégiai elvek aktuális döntéssé átformálása megszûri (ha úgy tetszik "politizálja") a külsõ racionalitást. Amikor viszont a szakértõ tanácsadó közvetlenül belép a döntési szituáció vitájába (természetesen mind a kormányzati, mind az ellenzéki oldalon), akkor mindkét oldal politikusai sokszor nem tesznek mást mint a két "külsõ" racionalitást közvetítik, ütköztetik.

Vizsgálódásom lezárásaként néhány olyan problémakört jelzek röviden, melyek a mobiltelefon (és az internet) további, esetleges jövõbeli kihatását mutatják a politikai kommunikációk világára.

A tömegkommunikáció politikai hírvilágát érinti a mobiltelefon egyik újszerû szolgáltatása, a WAP-on keresztüli informálódás. Ez a jelenlegi állapotában nagyon korlátozottan nyújt lehetõséget a politikával kapcsolatos tájékozódásra. A "rövid hír" mûfaja ugyanis szinte nem képes kontextusba helyezni a közölt információt, így politikai orientálásra kevésbé alkalmas.

A közigazgatás vonatkozásában megemlítendõ: amennyiben megtörténik a közigazgatás (jog) kommunikációjának elektronizálódása, az új lehetõségeket nyit a mobil területén is, pl. önkormányzatok, minisztériumok ügyfélszolgálatában megjelenhet az SMS-en keresztüli kapcsolat. Pályázatok kiírói SMS segítségével folyamatosan értesíthetik a potenciális érdeklõdõket (ami persze feltételezi, hogy a pályázatok iránt érdeklõdõk bejelentkeznek a kiíró adatbázisába). Közhivatalok összeállíthatnak különbözõ témakörökben "Mit kell tudni" rövid információs-csomagokat, melyek mobilon keresztül is hozzáférhetõk. Ennek a területnek a hazai jogszabályi háttere azonban jelenleg még nem kiforrott.

Nem kerülhetõ meg a "demokrácia jövõjének" kérdése sem. Igaz, ez nem speciálisan csak a mobiltelefont, hanem annak tágabb közegét, az internet által behálózott világ és a politika hagyományos (modern) formájának viszonyát érinti. Amennyiben van értelme annak, hogy a háló által összekapcsolt felhasználókat a "virtuális társadalom" fogalmával jelöljük meg, akkor alappal beszélhetünk virtuális demokráciáról is, mint e közösség döntéshozatali módjáról. Ezt a demokráciát a "földi" demokráciától igencsak eltérõnek képzelhetjük el. Csak két várható jellemzõjét megemlítve: (1) a technikai feltételek biztosítják, hogy a periodikusan ismétlõdõ választásokat a folyamatosan alkalmazott közvéleménykutatások váltsák fel. (Távoli analógia: a helyi népszavazások svájci gyakorlata). (b) Jelenleg a politikai véleményformálásban, a tömegkommunikáció befolyásoló ereje mellett, szerepet játszik az a lokális, életvilágbeli tapasztalat, amit az ember a környezetében lévõ társakkal (hozzátartozók, barátok, szomszédok) mintegy közösen alakít ki. A "virtuális társadalom" demokráciájában ez a "természeti" lokalitás elenyészik, s helyét átveszi a közös témák, közös érdeklõdések által konstituálódott virtuális lokalitás.4

A mobiltelefon elterjedése kérdésessé teszi a privátszféra hagyományos értelmét. Ezt a személyes vagy intimszférát - ami tabu a környezet, a nyilvánosság számára - az újkori politikai kultúrában az emberi jogok védelme alá helyezték. A mobiltelefon viszont a folyamatos elérhetõséget biztosítja. A privát és a nyilvános közötti határ, éppúgy mint a szabadidõ-munkaidõ határa elasztikussá vált. A jövõ egyik fontos kérdése: ebben a helyzetben miként viszonyulunk a szabadsághoz, s a szabadságot védõ jogokhoz.

Karácsony Tamás

A  politikai kommunikáció transzformációja, 21st.century.phil-inst.hu

Jegyzetek
Dialógus minimum: "kérdés - válasz" polaritás. Dialógus maximum viszont reflexió a "kérdés - válasz" polaritásra, azaz megjelenik a harmadik szakasz: a "viszont (válasz vagy kérdés)".

A politikai kommunikációt részletesebben jellemeztem: Karácsony A., "A politika kommunikációelméleti megközelítése Niklas Luhmann munkásságában", a Szabó Márton által szerkesztett Beszélõ politika c. kötetben, Budapest: Jószöveg, 2000, 86-112.o.

Jóllehet az SMS-t írják, használatmódja, mégis, inkább a szóbeli kommunikációkhoz hasonítja.

A virtuális társadalom és ehhez kapcsolva a virtuális demokrácia kérdésérõl lásd: az ARTA tv-csatorna 1995. novemberi "Die Informationsbombe" címmel sugárzott beszélgetését Paul Virilio (filozófus) és Friedrich Kittler (médiakutató) között. A beszélgetés szövege az alábbi helyen olvasható.